Ma éjjel szabad vagyok

Éless-Szín: Ma éjjel szabad vagyokMa éjjel szabad vagyok

Helyszín: Petőfi Sándor Művelődési Ház, Csömör
Időpont: 2013. május 4., 19 óra
Vaszary János: Ma éjjel szabad vagyok
Szereplők: Nyertes Zsuzsa, Tóth Roland, Kautzky Armand, Madár Veronika, Koncz Gábor, Borbáth Ottília, Kertész Péter, Valler Gabriella, Boldizsár Tünde, Plaszkó Éva, Éless Béla

Programcímke: „Vaszary János, a szerző – a francia bohózatok komikus helyzeteit jó érzékkel helyezi át magyar környezetbe – igazán megérdemli, hogy felfedezzük és együtt élvezzük bohózatát.”

A Vaszary nevet nálunk Gábor és Piroska járatta be, s úgy logikáztunk, a testvérek harmadika sem lehet teljesen tehetségtelen: az ő darabját nézve eme langyos tavaszi estvén pillekönnyű szórakozásunk leend. Az sem riasztott vissza, hogy a bemutatóért Csömörig kellett utaznunk, ami – tekintve otthonunk földrajzi elhelyezkedését – számunkra szinte zarándoklati minőség. Szétrágtunk egy-egy Sebajtablettát, annál is inkább, mivel Koncz Gábor neve számomra nyomógombként üzemel, érette messzebbmenésre is rávettem volna Férjet.

Hódolva a magunk teremtette hagyományoknak (mármint hogy színház előtt fagylalt dukál), kerestünk egy cukrászdát. Vagyis kerestünk volna, ám mivel a környéken egyetlen kocsmából lehetett választani (ahol jégkrémet árultak fagylaltként) inkább csak imitáltuk a fagyizást. Olyan érzésem volt, mint mikor régen Apu elvitt a Kapufába (ez egy régi, utcasarki elmélkedő műintézet volt évtizedekkel ezelőtt), én elhatároztam, hogy meggyes üdítőt kérek, elvégre nagy ünnep, ha kapufázunk… és minden gyönyörteljes tervezgetés ellenére csak Jaffa volt, amit ki nem állhattam, ezért jobb híján maradt a szódavíz, ami viszont szúrt. A fagyizás (vagyis annak hiánya) által kiváltott életérzés pakkra passzolt az este további részére. Pici művház a csömöri, pici nézőtérrel. Tetőzésként nincs helyjegy, előre láttam lelki szemeimmel, ahogy a virgonc nyugdíjas-hordák átgázolnak a lábamon, letörik a derekam… (fránya előítéletek!) Itt követem meg a közönséget, mert abban ugyan igazam volt, hogy zömében a tapasztaltabb korosztály képviseltette magát, mégsem volt tülekedés, senki nem ütötte bottal a bokacsontom, mindenki kedvesen és türelmesen várt a sorára… mintha másik bolygón lettem volna. Száz piros pont Csömörnek.

A régi idők TSZ-hangulata azért csak nem hagyta magát, és besurrant a falak repedésein: történt ugyanis, hogy az első négy sorba mezei halandó nem ülhetett: oda a helyi és környéki polgármestereket és egyéb potentátokat várták kísérőikkel. Ettől persze vihogási ingerem lett: vajon hogyan döntik el, ki üljön hova? Aki jobban polgármester, azé az első sor, a képviselőtestület meg hátra szorul? Megvan az az eléggé el nem ítélhető és emberileg is nagyon rossz szokásom, hogy nem átallok pusztán a külsőségeket szemügyre véve  élettörténeteket szoborni az arcok mögé. Így ismerem fel a nyugdíjas állatorvost, amint a fiatal aljegyzővel parolázik… a TSZ-elnökből lett képviselőt, és Katikát, akiért hajdan versengett az egész agrár-szekció, és még évtizedek elmúltával is kellemes borzongást vált ki a joviális öregurakból. Katika persze szorgosan vasvillázza tekintetével azokat a fiatalabb menyecskéket, akik viszik tovább a virgonc-stafétát, és akik láthatóan felelősek a modernizált, de lényegét tekintve változatlan hivatali testület borzongatásáért. Ez az egész teljesen gyönyörű. Már megérte eljönni, pedig a függöny még meg sem lebbent.

Újabb csodaként hat ránk, hogy szinte percre pontosan kezdődik az előadás. Az elején ugyan beszédet mond Éless Béla, a darab rendezője, ám mondandóját dicséretesen rövidre fogja. A lényeg így is kiderül: a produkciót magánszínház állította deszkára, Csömör Nagyközség Önkormányzatának anyagi támogatásával. (Nem baj, ettől akár még jó is lehet.) Direktor úr említi, hogy a darabnak nincs mély mondanivalója és erkölcsi tanulsága, a cél pusztán a szórakoztatás. Eddig remek, kérem, az egyetlen bökkenő, hogy tapasztalatom szerint ezen a legkönnyebb elvérezni. De ha már eljöttünk, szavazzunk bizalmat!

Az első másodpercben, elhirtelenkedve kialakított véleményem semmikor sem változik hangyányit sem: a bohózat megállna önmagában, dalok nélkül is. Nincs elég hely a színpadon, a zene túlharsogja az énekhangokat, valamilyen technikai berendezés rezonál valamilyen másikkal, és ez nagyon zavaró. És ha már a zavarásnál tartunk: a súgó ebben az esetben kiválóan megfelelne müezzinnek: a nyolcadik sorban is hiba nélkül tudnék súgásból énekelni… van nekem ez a súgási érzékenységem, hogy szerintem ez a rész nem rám tartozik (aki a néző vagyok), tessen’ bepróbálni, hova kell ahhoz állni, hogy Vecsésen már ne hallhassák a súgót!

A dalbetétekkel és koreográfiával egyébként többrendbeli problémáim is adódnak, de úgy veszem észre, hogy ez nagyjából egyéni szájhúzás, mert a többségnek igenis nagyon tetszik, és a közönség nagyobb fele lelkesen tapsol. Ez az oka, hogy nem részletezem a dalok milyenségét. És az is, hogy igazat adok Férjnek: nem szabad ezt a produkciót ugyanazzal a kontaktlencsével nézni, mint egy Vámpírok bálját. A történet bugyutácska, sokszorosan ismert, mégis kedves és pikáns. Nyertes Zsuzsára mintha ráöntötték volna a szerepét, és a számomra eddig ismeretlen Madár Veronika is kifejezetten kellemes meglepetés. Szokásom nézni a mellékszereplőket, ebben a kategóriában Plaszkó Évának ítélem az aranyat, mert nem túl sok, hanem pont tökéletes. Tóth Roland ellenben ömlesztve jön. Gyanítom, hogy rendezői utasításra játszik, rá is igaz, ami a darabra egészében: kedves és vicces, és alapjában véve jó, csak elég lenne tőle/belőle kicsit kevesebb is. Kautzky Armandtól elnézését: számomra ő szinkronszínész, nem jön össze a fejemben a mimikája és a gesztuskészlete. Magamnak is ciki vagyok, de zavar, hogy teste és arca van a hangjának. És az ő figuráját is túl vehemensnek rendezte Éless Béla, ami – nem győzöm hangsúlyozni – nem biztos, hogy baj, mert a bohózat elbírja, a közönség többsége szereti.

Nem irigylem egyébként a rendezőt: komoly dilemma lehet, hogy elmenjen-e a produkció bennyhillbe, vagy maradjon meg finoman elegánsnak. Végül sok lett a túlzás és a kivárás, a szájbarágós grimasz (igen, köszönöm, elsőre is megértettem, hogy a portás álmos, egy helyzetből öt poént kiküzdeni kedvesen szólva is unalmas), magam a lágyabb megoldásokat kedvelem, ezzel együtt igazat kell adjak a rendezőnek, mert a többség szereti a túljátszásokat. Azért én is megtalálom a nevetési lehetőségeket: van egy-két kifejezetten jó poén, és a háromlábú előadás még nekem is elég stabil ahhoz, hogy ne boruljon fel.

Miként az étkezéseknél, az élet egyéb területén is szívesen hagyom a csemegét utoljára. Jelen esetben Koncz Gábor tekintendő epernek. (Kontrollálatlan ömlengés következ.) Végletesen és szemellenzősen elfogult vagyok vele szemben, pici koromtól kezdve mindent meg akartam nézni, amiben látható volt, vagy legalább a hangja hallatszott. És mindezt annak ellenére, hogy kislányként kifejezetten féltem az ilyen típusú emberektől, őt mégis… Egyike ő azon kevés férfilénynek, akiknek valódi, kézzelfogható kisugárzásuk van. Személyes tapasztalatom, hogy az ember akkor is tudatában van a jelenlétének, ha éppen a piacon áll előtte sorban. A nyakszirt az a szervünk, amely bizsergéssel jelzi, hogy figyelmünkre érdemes ember van a közelben. Az én nyakszirtem az ő jelenlétét minden alkalommal (mondom: piacon is) jelzi. Ő pedig nem elégszik meg azzal, hogy rendelkezik ezzel az adottsággal úgy általában, hanem bánni is tud vele. Ezért nyeri el nálam folyton az összes első díjat. Játszik a hangjával, a testével, a tekintetével, sőt, talán a szempillájával is. Eddig rendben is lenne, de játszik az érzelmeimmel is: azon nevetek, amin csak akarja. Nyúlfarknyi, semmi kis szerepbe annyi mindent belepakol (elegánsat, finomat, szépet), hogy helyrebillenti az előadást számomra is. Méltatlan helyzetekbe rendezték bele, alkatára sehogy nem illő pózokat kell felvennie, és megoldja mégis. Az évek, a rutin, vagy a tehetség (pont nem érdekel, nem vagyok elemzős hangulatban), de tőle minden jobb lesz. Pedig nem mosolyog sosem. Meg sem rándul a szája sarka. Vág egy arcot, mindenki pukkad a nevetéstől, egyedül ő marad blazírt. Azért persze lehet némelykor mosolyogni látni… olyankor kisüt a nap.

Előadás-mérleg: megnézésre ajánlom is, meg nem is. A hozzám hasonló törpe kisebbségnek ajánlom a csemegék miatt, ellenjavallt viszont a túlzások, harsogás és dalbetétek miatt. Az ilyesmire fogékonyaknak viszont hajrá-hajrá! Kedves, nosztalgikus, vicces, csinoslányos, nevethetős. Azt azonban mindenképpen javaslom, hogy aki teheti, üljön távolabb. Oda, ahova nem hallatszik el a csikorgás.

Forrás: kulturszoda.hu

Hírek>