Nekem találkozni kell Istennel. Meg akarok kérdeni tőle egyet s mást… Például azt, hogy mi végre vagyunk. Mert hát felépítjük házainkat, felneveljük a gyerekeinket, learatjuk a búzát, háborúskodunk, öljük egymást, aztán mivégre…meg hát az én életemről is ki akarom kérdezni…az igazságot akarom megtudni.
 

Vízisí

Hidd el, csodálatos! Azért tegezlek, mert ha kacérkodsz a gondolattal, hogy megpróbálod, meglátod, a vízparton mindenki tegezi egymást, segít és drukkol Neked. Menni fog, és beleszeretsz a vízisíbe. Én még főiskolás koromban szerettem bele, máig is tart - több mint szenvedély. Minden szinten látványos, szórakoztató, produkciókra alkalmas, és nincs maximuma, mindig tanulhatsz valamit és sohasem unatkozol sem te, sem a közönséged. Előbb volt motorcsónakom, mint kocsim. De az a csónak egy DKV- autómotorból csinált fa hajó volt (akkor még nem voltak nálunk gyári motorok és műanyaghajók) . Mégis kimondhatatlanul boldog voltam, amikor egy egész napi rángatás után beindult a maga 25 lóerejével. Nem volt rajta alapj árat, és ha beindult, már rántott is bele a stégről, lábunkon a magunk barkácsolt lécekkel; a kötél ruhaszárító kötél volt. Nem volt, aki megtanítson. Amikor a forgást gyakoroltam, bizony napi harmincat is estem. A parton dőltek a nevetéstől, gondoltam, én síelek, ők nevetnek, még mindig jobb, mintha fordítva lenne. Később minden pénzem a csónakok cseréjére fordítottam. Ma már egy Úlastron testen 150 LE-s Mercury motorom után öten vízisízünk, nagyobbik lányom áll a gúla tetején, vagy ha kedvünk van, ejtőernyőzünk utána. Nagyon sok barátot beoltottam: vagy csónakot vettek, vagy vízisít, vagy gumiruhát, vagy kedvet. Síelés közben rengeteg sztori részese voltam.

Ebből egyet itt elmesélek. Néhány évvel ezelőtt Sárospatakon filmeztem. Lementem a Bodrog partjára keresni egy helyet, ahol majd leereszthetem a csónakomat. A helyi erők egy 45 LE-s Crescenttel kicsit nagyképűen, de csekély tudással síelgettek. Azt hitték, őket csodálom, és nemcsak felajánlották, de rábeszéltek, hogy próbáljam meg, nem olyan nehéz. Mondom, ha megpróbálnám is, egy léccel mennék, mert biztos könnyebb, mint kettővel. Óriási röhögés. Mondom tovább nekik, hogy az én súlyomhoz teljes gázzal kellene indulni a csónaknak, mert biztos elmerülnék. Megint röhögés. Végül engedtem magam rábeszélni, és ruhástul egy léccel teljes gázzal, a stégről ráugrottam a vízre, és a kör végén ugyanoda visszaültem. A röhögésnek nyoma sem volt, csak akkor, amikor megszólaltam: most próbáltam először. Az elmúlt három évtized alatt több száz embert tanítottam meg síelni, ötéves kortól hatvanig. Még soha nem vallottam kudarcot. Türelem kellett, és mindenki megtanulta. De volt egy nehéz esetem. Kislányom tanárnőjét, aki filigránnak nem mondható, sehogy se tudtam kihúzni a vízből, vagy ha igen, mindig eldőlt.

Végül egy másik kötéllel mellémentem, megfogtam a karját, és így mentünk egy kört; ő határtalanul boldog volt, én viszont két hétig nem bírtam kiegyenesedni. Nagyon fontos, hogy akarj megtanulni, ne félj, mert nincs mitől, később pedig ügyelj rá, hogy szép legyen a tartásod. De hát ezt a könyv jeles szerzője nálam jobban elmondja. Minél erősebb, izmosabb valaki, annál nehezebben tanul meg - mert a vízisí nem erő kérdése. Viszont annál könnyebben megtanulnak a nők és különösen a gyerekek. Ezen a nyáron egy könnyű feladat vár rám, meg akarom és meg is fogom tanítani négyéves kislányomat.

Hírek>