Az én bandám teljesen heterogén összetételű rangra, nemre, korra, vallásra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Csak egyvalami közös bennük, hogy mindannyian szeretik azt, ami ÉN VAGYOK. És kicsit őrültek, a szó jó értelmében.
 

Matyó nagyapáméknál Szent Istvánban az ebéd szigorú szertartás szerint történt.Nagyszüleim
Volt egy nagyon hosszú tölgyfa asztaluk, amelynek a végén csakis nagyapám ülhetett.
Az a karosszék az övé volt. Az asztal mellett állt két lóca, azokon foglalt helyet a három fia. Apám meg a két unokabá¬tyám. Hatalmas termetű matyó emberek. Éppen tizenkettőt ütött a falióra - ma is legféltettebb kincsem -, nagyanyám abban a pillanatban belépett, kezében a forró leveses tállal. Mögötte jött a két lánya, egyik hozta a zöldséget, a másik a húst, és bevonultak. Nagyapám felállt, vele együtt három fia is. Nagyapám mormolt valamit: "Aki nékünk ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. " Azután leültek, és nagyanyám mindenkinek szedett. Tudta, hogy melyik, mit szeret. Nem beszéltek. Ettek. Az ételnek pont olyannak kellett lennie, hogy azonnal tudják enni. Nem lehetett forró, de langyos sem. Hogy hogyan volt erre képes nagyanyám, az rejtély számomra, hiszen akkoriban csikós sparhelten főzött. Négy tehenet fejt, ellátta az állatokat, fél óráig lóbálta a szenes vasalót, keményítette az ágyneműt - igaz, hogy akkor nem volt valóságshow ... Csodákat tudott.
Szentistváni nagyapám kulák volt, ha ő belép a téeszbe, akkor az egész falu követi. Az ötvenes években négy géppisztolyos ávós jött az állatainkért. Nagyapám fiaival együtt szótlanul figyelte, hogyan vezetik ki a négy lovunkat az istállóból. Éreztem, hogy ebből tragédia lehet. Feszültek voltak nagyon, de nem mozdultak. Hamar odaléptem hozzájuk, minden erőmmel szorítottam a kezüket, nehogy moccanni merjenek, mert szemükkel a vasvillát keresték.
Kiálltak a kapuba, és néztek a lovak után. Már nem látszott az állatokból semmi, már ment le a nap - ők még mindig ott álltak, és arrafelé néztek, amerre az állataikat elvezették.
Most már el tudom képzelni, mekkora gyűlölet lehetett bennük. A parasztnak nem annyira a föld, mint a ló az istene. Szentistváni nagyapám nyolcvanhat éves korában hunyt el. Saját maga rakta meg a szénásszekeret. Szétcsúszott a széna, ráesett a kocsirúdra, eltört a gerince. A széna csúszik, nem úgy, mint a lucerna. Nyugtalan, táncos lovaink voltak, de nem léptek rá, meg sem mozdultak. Alkonyatkor találtunk rá nagyapámra. Még két napig élt. Utoljára mindenkit külön behívatott a halálos ágyához, mint egy "keresztapa". Mindenkitől elbúcsúzott, mindenki számára volt még mondanivalója. Mialatt várakoztam, bevillant egy régi emlékkép a gyermekkoromból: ülünk a földön, és huszárvárat építünk vályogból, játszik velem. Játékosan avat be a férfisors legmélyebb titkaiba. Később kis huszármentét is csináltatott nekem nagyanyámmal, a saját öltözetét alakíttatta át az én méretemre. Ő tanított meg lovagolni, nem az apám. Nekem utoljára kellett bemennem a halálos ágyához. Bennem látta azt az erőt, amely képes a család hagyományait őrizni, ami összefogja és egybetartja a múltat, a jelent, s a jövőt. Mint népemet a nyelv. Mégsem tartom a rokonságot. Mikor nagyapámat temettük, az öt testvér, a sír fölött halkan elkezdett vitatkozni, hogy kié mi legyen a hagyatékból. - Édesapám, ha bármit elfogad ezektől, akkor engem többet nem lát - mondtam apámnak. - Én is így gondoltam, fiam - felelte. - Várj, még akarok mondani valamit. Úgy intézd a dolgaidat, hogy három vagy négy hét múlva megint itthon lehess, mert akkor eltemetjük nagyanyádat is. - Hogy mondhat ilyet édesapám? - háborodtam fel. - Nagyanyám teljesen egészséges. - Elviszi a bánat. Ez úgy is történt, ahogyan azt előre megmondta. Amíg élnek, egymásnak adnak erőt. Apám minden örökségéről lemondott. A többi testvér egy életre összeveszett egymással, és állandóan hozzánk jártak panaszkodni a másikra. Azért érezték jól magukat nálunk, mert nekünk nem kellett semmi az örökségből. Ilyen a fajtám - meg a magyar.

Keresztesi NagymamaKeresztesi nagyanyám, akit szintén nagyon szerettem, rá tudott ülni a hajára. Anyám fésülte mindig. Gyönyörű fekete haja volt. Anyám csodálatos húslevest főzött, de a nagyanyámé még az övénél is sokkal finomabb volt. Nem beszélve a réteseiről, azokért minden asszony irigyelte a faluban. Egyszer komoly bajt okoztam azzal, hogy azt mondtam: "Két hét múlva nagyanyám főzze a húslevest. " Napokig nem szóltak egymáshoz, hiú asszonyok voltak. Keresztesi nagyanyám egyedül nevelte két gyermekét, anyám hétesztendős Iehetett, amikor az apja felrobbant a komáromi lőszergyárban. Még az első feleségemmel éltem, amikor anyám levélben üzent, hogy menjünk haza, mert nagyanyám rosszul van. Már nyolcvannégy esztendős volt. Hazamentünk, ahogy kérte, ám mielőtt beléphettem volna a szobájába, erélyesen rám szólt a nagyanyám: "Ott maradj, fiam!" Odavittem egy kis hokedlit, leültem rá, és beszélgettünk egymással. Azt akarta, hogy úgy őrizzem meg az emlékezetemben, ahogy utoljára láttam. Micsoda erő! így búcsúztunk el egymástól.

Hírek>